Mi motivál egy írót? Hogyan motiváld magad?
Mi motivál egy írót? Hogyan motiváld magad?
Mi motivál egy írót? Hogyan motiváld magad?
Mi motiválja az írókat? Hogyan motiváld magad íróként?
Olvasási idő: kb. 5 perc
Az írás az egyik legmélyebb formája annak, hogy kifejezd, ki vagy te valójában. Sokszor nem tudjuk kimondani hangosan, amit érzünk, de a papír, a billentyűzet, a történet világa biztonságos hely, ahol a legmélyebb érzéseink is otthonra találnak.
Az író teremtő ember.
Amikor életre hívsz karaktereket, megalkotsz egy világot, és a szavaiddal valóságot formálsz, az maga a varázslat. Az alkotás öröme sokak számára az egyik legerősebb motiváció.
Sokan az írásban találnak gyógyulást. A fájdalmak, csalódások, veszteségek átalakulnak történetekké, amelyekben már nem bántanak, hanem tanítanak. Írni terápia, egyfajta belső rendrakás. Bár az írás magányos tevékenységnek tűnik, valójában nem az. Ott, valahol a sorok között, mindig ott van az olvasó. A vele való láthatatlan kapcsolat az egyik legerősebb hajtóerő. Amikor valaki azt mondja: „Pont ezt éreztem én is”, az az író számára az egyik legszebb visszajelzés. Ez az a pillanat, amikor tudom: nem csak magamnak írtam, hanem valaki másnak is, aki talán épp erre a történetre várt.
Sokunk számára az írás egy álom, egy cél, hogy valami nyomot hagyjunk. Az írás egyfajta örökség, egy gondolat, ami tovább él, egy történet, ami valakit megérint, mert az írás nem tűnik el – ott marad valaki polcán, valaki szívében, valaki emlékében. Az apró pillanatok varázsa. Néha nem is a nagy célok hajtanak, hanem a kis, csendes örömök: egy jól sikerült mondat, egy megélt jelenet, egy kávé mellett leírt bekezdés hajnalban. Ezek adják azt az igazi tüzet, amit csak az írók ismernek.
Persze vannak napok, amikor a hit meginog, a mondatok nem jönnek, és a csend hangosabb mindennél, de még ezek a nehéz pillanatok is az íráshoz tartoznak.
Ha te is írsz, vagy csak most gondolkodsz rajta, tudd: számít. Amit létrehozol, annak helye van. Ez a legmélyebb motiváció, és ez az ami miatt akkor is tovább írunk, amikor senki sem figyel.
Írói motiváció, avagy apró kapaszkodók a mindennapokra:
Van, hogy csak egy dal kell, és újra látom magam előtt a történetemet. Van, hogy egy mentor szavai vagy egy álomébresztő pillanat ad új lendületet, mert az írás nemcsak hivatás, hanem az a hely, ahol újra önmagam lehetek.
Sokszor kérdezem magamtól: mi az, ami újra és újra visszaránt az íráshoz? Mi az a szikra, ami akkor is megmozdít, amikor épp elbizonytalanodom? A válasz nem mindig egyértelmű, de nálam egy dolog biztosan működik: a zene.
A zene az, ami beindítja a gondolkodást. Egy lassú, romantikus dallam elég ahhoz, hogy megjelenjen előttem egy egész jelenet: a két főszereplő, a fények, a csend, a pillanat, amikor minden megváltozik. A romantikus regények világa az otthonom, és ezek a szerelmes számok életre hívják bennem azt a történetet, amit el akarok mesélni. Amikor írok, szinte látom magam előtt a jelenetet, hallom a párbeszédeket, érzem a levegőt. Így lesz egyszerű. Így lesz igazi.
Amit létrehozol, annak helye van.
Persze nem mindig megy ez ilyen könnyen. Amikor elküldök egy általam megszerkesztett részt a mentoromnak, és visszajön egy kis dorgálással, először mindig megcsíp a csalódottság.
Mégis, ez a legjobb fajta „fájdalom”, mert abban a pillanatban, ahogy túllépek rajta, érzem, hogy nőni akarok. Hogy jobb akarok lenni. Hogy szeretném, ha büszke lenne rám – nem csak ő, hanem mindenki, aki hisz bennem, és legfőképp én magam.
Nemrég az írói álneveim között válogattam, és amikor rátaláltam arra az egyre, ami tényleg én vagyok, furcsa bizsergést éreztem. Mintha ezzel a névvel valami új született volna.
Akkora löketet adott, hogy újra leültem írni, mert hirtelen elhittem, hogy ez tényleg megtörténhet. Hogy egyszer ott fogok állni egy könyvbemutatón, vagy éppen a saját könyvemet tartom majd a kezemben egy könyvesboltban. Ez az álom nem hiú vágy; ez a cél, ami mozgat.
Két gyermek édesanyjaként, miközben tanulok és dolgozom, sokszor a fáradtság hamarabb vesz erőt rajtam, mint szeretném, de amikor akad egy kis időm, az első utam mindig a géphez vezet. Mert az írás kikapcsol. Feltölt. Megnyugtat. Abban a néhány órában újra önmagam lehetek – nem diák, nem dolgozó nő, nem anya, hanem az az ember, aki történeteket teremt.
Van egy közeli ismerősöm, akinek nemrég megjelent a könyve második része. Látni, hogy valaki, akit ismerek, akivel beszélgettem, akinek drukkoltam eljutott idáig, egyszerűen felemelő. Annyira közel érzem, hogy ha neki sikerült, akkor nekem is menni fog.
Ez nem verseny, hanem bizonyíték arra, hogy a kitartás tényleg meghozza a gyümölcsét.
Talán ez a legfontosabb:
a motiváció nem mindig múzsa, hanem döntés.
Döntés, hogy nem adom fel, még akkor sem, ha épp nem jönnek a szavak. Döntés, hogy hiszek abban, hogy amit írok, egyszer valaki más szívét is megérinti, és döntés, hogy minden szóval egy kicsit közelebb lépek ahhoz az álomhoz, amit már látok magam előtt.